Hiteles történelmi forrásokból tudjuk, hogy I. Szent István királyunk lánytestvérét - makedón források a Gesta Hungarorum-ra hivatkozva Margarita (Margit) hercegnőnek nevezik -, Szamuil cár kérte fiának, Gavril Radomírnak feleségül. De ő később várandós feleségét hazaküldte (Más források szerint olyan veszélyes volt a helyzet a Balkánon, hogy biztonsági okokból küldte Magyarországra, ennek ellentmond az, hogy később István haddal vonult a makedónok ellen, megtorolni a sérelmet), mert a görög rabnőjébe volt szerelmes. Jó pár év elteltével a makedónok követséget küldtek Magyarországra a herceghez, Petar Deljanhoz, hogy álljon seregük élére, mint trónörökös, s vezesse a csapatot az őket sanyargató konstantinápolyi császár ellen. Sajnos árulás miatt, a csatát elvesztették, s a trónörökös is meghalt 1040-ben.
Paszkál Gilevszki: Petar Deljan
(Паскал Гилевски: Петар Делјан)
műfordítás: Jung Károly
Ó, Manuil, hallod-e még szavam, vagy megtöretten
pihen a tested? Mert hallom még lélegzeted,
tudom, hallod még szavam. Halljad hát meg
lelkem panaszát, századszor is elhalkuló szavam.
Társaim közt leghűbb te voltál csata közben,
akárcsak atyád Szamuilónak, hős nagyatyámnak.
Szemem látástól megfosztatott, de látom a világot,
a talmi részleteket; futnak előttem a képek,
pályáját létem lefutja. Állok gyerekként magam
előtt, majd serdült ifjúként feszítem íj idegét,
udvari pompa övez, magyar királyok ősi világa,
Fehérvár tornyai közt. S csüggök szép anyámnak
szeretetén, gondtalan ifjú, nem tudva elűzetés
keservét, anyámét, kit zsarnok apám magától elűzött.
Atyám vére azonban, tengerár gyanánt, üzent ereimben,
Gavril Radomir, a császári sarj, a tomboló férfierő.
Éteri üzenetét súgta a szellő, folyó zubogása, a föld,
hívott a délszaki otthon, féktelen ősök hazája,
űzött a vágy Macedóniába, feledve pompát, kincset,
jövendő sikert, otthagyva anyámat Pannóniában.
Anyacsók, ölelés férfit el nem tántoríthat, ha
zeng csatazaj, rabok éneke a szülőföld zord ormain.
„Menj, fiam, ne csitítsd véred áradását, ha hív
a déli föld, a férfiősöké. Atyád, a tündöklő dúvadat,
illesse csönd, ne átok foganatja, bár lettem
földönfutóvá, bár szerettem, nyoszolyám véle megosztva.
E násznak gyümölcse lettél, atyád népéhez tartozol,
s ahová tartozol, tarts oda, s maradj. Erős karod,
mely edzett kopjavetésben, csillogó elméd, mely
beitta bölcs szavát a mestereknek, használd ezentúl
Macedóniáért. S ne feledd István udvarát, a menedéket
a bölcs oktatást: zsarnokot elűzni, az ősi ellent,
kötelesség.” Így lettem, a nép akaratából, császár,
követője Szamuilónak, rab népem vezetve kiálltam
a zsarnok elé, elsőnek rohanva a tűzbe a bizánciak ellen.
Városainkból sorban elűztem az ellent, felszabadultak
a népek, nem hallott a lánccsörgés Macedóniában.
Bár neveledtem a távoli világban, a magyar udvarban,
méltó utódként uraltak, követőjeként Szamuilónak.
Diadalt diadalra aratva Mihail fejedelem elmenekült,
már vártam az órát megadni neki a kegyelemdöfést.
Megvívni a zordon várat, Tesszalonikét, hol serege
élén patrícius, Konstantin állott, várva csapást.
De a sátán közbeszólt: elküldvén hozzám követét,
unokafivérem jött a távoli Örményországból, a szép
Alusziján, Teodoszipolból, Áron fürge unokája.
Családját otthagyva, álöltözékben, titkon érkezett
Konstantinápolyba, majd Osztovóba, engem keresni.
Fogadtam testvéri nagy bizalommal, hősnek kijárón,
serege élére állítván megvívni az égei várost.
S szenvedtünk iszonyú vereséget, váratlan fordulatot,
hadam töredékei hozzám megtértek, s Alusziján is,
ki a szégyent nem érteni látszott, úgy csodálkozott.
S unokafivérem gyűlölete elharapódzott, ellenem kezdte
a titkos álnoki harcot: hogy császári voltom csalás,
hogy ő az igazi császári sarj, a kiszemelt utód,
az ő ereiben csorog császári ősöknek vére tovább.
Becstelen álnoksága engem is elvakított, tartott nagy
vigadalmat, tobzódott féktelenül maradék seregem,
s mire megrészegedett hű testőreim megvédtek volna,
gaz csatlósai által már kioltvák szemeim világa.
Maga Alusziján otthagyva magára maradék seregét,
s engem, a vesztes császárt kialudt szemeimmel,
átpártolt Mihail fejedelemhez. Elnyerve jutalmát
megkapta a magiszteri rangot, kutyának vetve koncot
nyerte az áldást gaz árulása: a fejedelem tudta a dolgát.
S kísérte Konstantinápolyba a kétszínű áldás.
Én meg, a kifolyt szemű császár, népemnek élére állni
nem tudva, világtalan ember, láttam bukni az ügyet,
ó, egeknek ura, útját állni züllésnek nem volt erőm.
Szilaj hadaknak élén nem állhat világtalan ember,
amint hogy bősz viharában álnok szeleknek sem a gálya,
ha nincs sasszemű őre az útnak, vizeknek végtelenén,
nem lelhet kikötőt, ha a kormányt nincs, aki fogja.
Mert elbitangol a nyáj is, ha erélytelen a pásztor,
s márvány istenek háza is összeomol, ha az oszlop,
mely tartja az áhítat csarnokait, megrendül alapjaiban.
Ez lett a vég, sorban nyíltak a sírok elnyelni tetemet.
Ó, boldogtalan Manuil, utolsónak tetted le a kardot,
védted a prilepi tájat, szemben a bősz fejedelemmel,
nincs hozzád mérhető bátor, tán ősz atyád kivéve.
S hullván sorban a hősök, s omolván sorban a bástyák,
magad is rabszolgasorsra jutván, csörgött a lánc tagjaidon.
Ide hurcoltak mellém, tested megtöretett, szavad
nem hallja ember, létünk fogyóban e sötét veremben.
S mert átjárja csontjaimig testem az odu nyirokja,
e síri mélyben megnyílnak kioltott vak szemeim,
önmagam látom ismét, s tudom már minden ballépéseimet.
Ó, istenem, meddig bízhat az ember önnön véreiben,
ha talmi dicsősség, kincs ragyogása vakítja szemük,
s honjuk eladják, ha csendül arany a zsarnoki kézben.
Ó, Manuil, macedón seregem ura mért nem lettél,
nép fia érti népe szavát, s népe javát szolgálja,
hogyha szabadság megvívására kél fel a had, rangok,
előnyök nem fedik el az égtájt, ha hív a haza.
Vétkem azonban jóvátehetetlen, jaj, fizetem árát,
sámsoni sorsom örök bolyongásra ítél. Vak szemeimmel
sötétség birodalmát járom, s ó, jaj, nincs az az álom,
mely atyáim földjét, mint jelenést tárja elébem:
Hős Szamuiló nagy birodalmát romjaiban látni halálom.
Hű katonám, Manuil, ha van vigaszom még ezen a világon,
tudjad: a szövétnek lobogása is a sötétből születik.
Ha isteni kegyből e fertelem odvát elhagyod egyszer,
s a mélyek sötétje után kísér utadon a nap ragyogása,
népemet látni tanítsad, hogy lássa meg vak szemem átkát,
vak fia végzete kísérje el útján boldog jövője felé.
